Csöngött a telefon, éreztem, hogy nem kéne, de felvettem. De felvettem, hisz már
megigérted, hogy hivsz! Igazán ezt három hete tetted! Mondtam, hogy ne szólj semmit,
mindent tudok. Újra azzal a lánnyal vagy. Megkérdeztem. Ugye nem tudsz nélküle élni?...
csönd... hosszas csönd... éreztem szivem dobogását... a torkomon akadt a hang...
reménykedtem... féltem. Igen, igazad van ö a mindenem, nem tudok nélküle élni. Szemem megtelt könnyel, szólni sem tudtam... hallgattam... siri csönd... a szivem megállt
s megfagyott. Kiváncsi voltam rá, az igazat akartam, de mégis jólesett volna hazudni a
szivemnek. Összeszedtem cseppenként a megmaradt erömet. Jól döntöttél én úgyse tudnálak
ugy szeretni. Nehéz volt ezt kimondani. Nagyon nehéz. Azért elöbb szólhattál volna, de
nem teszek szemrehányást, tudom milyen ha a másik felé húz a szived. Azt hiszem én is -
hangom elcsuklott, a hangot nem találtam és újra megpróbáltam - én is találkoztam
valakivel és szeretem. És könnyel telt szemem, hisz az a valaki te vagy te bolond. Miért
kell mást szeretned? Miért nem elég kettönknek az én szerelmem? Örülök, hogy nem engem
szeretsz. mert nagyon sajnálnálak, mert én is tudnálak szeretni ha nem lenne ö. -Igen? - még kinoz is, nem birom - Ahha, az jó! Na szia, jött a barátom! Akkor még barátok lehetünk... szerintem... és még hivlak szia! Letettem a kagylót.Lehajtottam a fejem és szomorúan köszöntem - bár már késön - Szia. És hol lenne az a hires barát?! Sehol! Sehol bizony, mert miért lenne, ha téged
szeretlek. Nem fogom tudni megszerezni. Semmit sem ér, hogy csak miattam szakitott
annyiszor vele. Hiába, ez nulla. Nem birom ezt tovább. Mikor azt hiszem, hogy most
boldogok leszünk és tudom ö is ezt gondolja, de mégis a szive másfelé húzza a jól
megszokott szivhez és az újra már nem kiváncsi. Pedig az jobban tudná szeretni. De nem
tudom mi lesz. NEM! Nem fogok újra szenvedni, nem birok neki újra hinni. Nem merem újra
szeretni. Elfelejteni... Teltek a percek, az órák, a napok - féltem, hogy ez az esküm
összeomlik és ez egy bizonytalan szakasz - majd a hónapok és közeledett a kerek egy év.
Újra csörög a telefon. Csak nyugodtan sétáltam a telefonhoz, felvettem, ö volt az, nem
hittem a fülemnek, szemeim felcsillantak és azt hittem kiugrok a börömböl. Ö kedvesen
mondta: egyszer azt mondtad, hogyha már tudok élni nélküle és hiányzol nekem és érzem,
hogy szeretni akarlak hivjalak. Hát hat hónapja szakitottam vele, miattad és már te
kellesz. Erre én: Igen, azt hiszed ez úgy müködik, hogy egyszer ez, ha meguntad majd
ugrik a másik? Hát nem! Én már eleget szenvedtem miattad és mást szeretek, téged nem...
Csönd... Ó ha tudnád, hogy ez nem igaz... - Legalább találkozunk? - félve és elvékonyodott hangon kérte, hogy a törzshelyünkön a
szokott idöben had lásson. -Jó! - mondtam! Elérkezett az idö, elmentem, csodálatos éjszaka volt! Csak beszéltünk, és beszéltünk. És
hirtelen, nem témába illö szavakat mondott... -Igen! -Mit igen? - vontam kérdöre. -Mindig is téged szerettelek. Örültem... nyakába ugrottam és megcsókolt. És csak csókolt és csókolt. Megigértem, hogy
holnap felhivom. Másnap... Végiggondoltam, nem akarom, hogy újra kezdjük, nem akarom,
hogy újra vége legyen és nem akarom, hogy újra fájjon. Felhivtam, kérdezte: -Mi lesz velünk? Szeretni fogjuk egymást? -NEM! - keménynek hangzó szó, pedig belül reszketett minden egyes betü! - Nem, nem fogsz
játszani velem! Menj a francba. - De szeretlek! - Nem érdekel! - Letettem, ha most a szivébe láttam volna ,,De én szeretlek"... Ez volt élete legkomolyabb mondata, de nem vettem észre. Miközben én jókedvüen ettem, ö
addig a szobájában ült, egy kést tartott a kezében és túlságosan is sok kábitószerrel.
Leült az ágyára. És csak nézte a falat. Nem szólt, nem gondolkozott csak nézett. Tudta
jól, hogy nem tehet semmit, nem láthat, nem érinthet, nem szerethet. Szive összetörve,
tudta jól, hogy hibázott és nem tudja jóvá tenni. Adott még egyesélyt magának. A számom
tárcsázta, reményekkel telve! Csengett! Én épp fürödtem, egyedül voltam a lakásba.
Gondoltam anyámat keresik, de már gyanusan sokat csöngött, kiszáltam a kádból, magamra
tekertem a törölközőt, kinitottam az ajtót! A telefon még csörgött! Fölveszem! És már
csak búgott! Pont most tette le! Ezért kellett felkelnem? Na mindegy! Visszamentem a
fürdöbe. Ö ült az ágyon, a halálos mennyiségü kábitószer azonnal elfogyott, és a kést a szive
fölé tartotta. Csak ennyit mondott! Én mindig csak téged szerettelek! És szivébe döfte.
Én már fel voltam öltözve és újra csengett a telefon. Felvettem! -Tessék! -Na mivan jössz már? Már itt várunk másfél órája. -Megyek már, indulok. Magamra kaptam a dzsekimet, felvettem a cipömet. Bezártam az ajtót és lementem a lépcsön,
elindultam az éjszakába... (nélküle)... |